Vegye körül szeretettel...

Mi felnőttek sem uraljuk mindíg érzelmeinket, úgy érezzük ez már kicsit sok számunkra. Stressz, kétségek, idegesség, kiegyensúlyozatlanság, levertség.

Mi van gyermekeinkkel?

Gyermekeink nem is értik, hogy miért kell szófogadónak rendesnek lenniük. Elvárjuk tőlük azt, amit mi sem tartunk be. Kiegyensúlyozottságot. A gyermek most tanulja érzelmeit uralni úgy mint mi. Azzal a különbséggel, hogy mi tudasítjuk, milyen érzelmek hatnak ránk, a gyerekek pedig nem tudják, most fedezik ezeket. Mi ezt nem tudjuk megérteni, hamar elveszítjük a türelmünket.

 Minél többet kiabálunk, minél többet mérgelődünk, annál rosszabb!

A gyerek egy idő után vagy magába fordul, visszahúzódik, vagy még intenzíveben fog  tombolni. Egyik út sem a megfelelő, a helyes. Erre vagyunk itt mi szülők, hogy segítsünk gyerekeinknek leküzdeni saját érzelmi viharaikat. Mindezt úgy, hogy lassan megismerjék azokat az érzéseket, és saját magukat. Lépésről lépésre.
Nem létezik rossz gyerek. Csak rossz hozzáállás. A gyermeknek szüksége van szabályokra. De ezeket szeretettel kell szabni.ezt nem jó hallani, amikor az anyuka azt mondja gyermekének: Ne legyél rossz! A gyerkek próbálkoznak, és ez így helyes. Kialakítják a maguk helyzetét. Nem kell őket előre figyelmeztetni, hogy ne legyenek rosszak, amikor még semmit sem csináltak. Azt mondják, hogy jól ismerik gyermeküket? De a gywermek személyisége folyamatosan változik, fejlődik, és főleg azt hasznosítja, amit türelmes magyarázat  hatására ért meg.      

 Ez már így van. A gyermekek számára villámhárítók vagyunk.

Az kell, hogy legyünk. Nem csak akkor, amikor szomorú, megsérül, vagy valami nem sikerül.akkor is, ha mérgében kiabál, mikor valamire vágyik és nem érti meg, miért nem kaphatja meg. Miért nem mehetünk a mozgólépcsőn visszafelé, miért ér véget a séta, miért nincs olyan játéka, mint más valakinek, vagy amit az üzletben látott... Több példa is van erre.Egy a közös: a gyermek a pillanat hevében csekszik, födhöz vágja magát, sírni, kiabálni kezd. Ha nem lépünk közbe mindjárt az elején, később már nagyobb problémát okozhat.

A gyerek az adott pillanatban nem tudja mi történik vele, szüksége van a támogatásunkra, hgy sgítsünk neki leküzdeni a problémát.

Ha hátat fordítunk neki és még megszidjuk, megijed. Félni fog, hogy nem szeretjük őt eléggé. Lehet, hogy ez abban a pillanatban men így látszik, de úgy érzi, hogy összedőlt az egész világ, mert nem kaphatja meg azt amire vágyik, és még mi is ellene fordultunk Vetítsük ki ezt magunkra. Mit mondanánk akkor, ha nekünk tiltana meg valaki valamit megvenni, elmenni oda, ahová szeretnénk?  A gyerekek még nem rendelkeznek pénzzel, tőlünk függenek.

De ez sem ok arra, hogy megszabjuk mit akarhat, és mit nem.

Ez nem arról szól, hogy megengedünk-e a gyereknek valamit, vagy nem. Nem szükséges megvenni mindent, amit kigondol, de fontos, hogy megmagyarázzuk neki, hogy arra nincs szüksége, mert otthon van elég, vagy ahhoz hasonló (de nem azt, hogy nincs rá pénzünk)

Ha ez nem megy szépen, hagyni kell őt, had adja ki a mérgét és megnyugszik.Ezt érzéssel kell csinálniés szeretettel. Ekkor fog nekünk hinni a gyerek és bízni bennünk.elég, ha mellette vagyunk. Hadjuk megnyugodni, de nem hadjuk egyedül, ne azt érezze, hogy egyedül van, hogy magára hagytuk őt. Kis idő múlva elvonhatjuk a figyelmét valami másra. Az érzelmi kitörés intenzitása lassan lecsökken, és mi kezdhetünk beszélni a gyerekkel, megtörölhetjük a könnyeit, megölelhetjük, mevígasztalhatjuk.

Ne érezzük azt, hogy elkényeztetjük akkor, amikor védelmet nyújtunk neki egy ilyen helyzetben. A gyereknek azt kell éreznie, hogy biztonságban van.

Abban a pillanatban a gyereknek az a legfontosabb, hogy mi nyugalmat árasszunk.ha mi idegességet, dühöt fogunk vele éreztetni, ha azt látja, hogy csak kicsi hiányzott, hogy odacsapjunk, nem segítünk sem a gyereknek sem magunknak.a gyermekben félelmet alakítunk ki, vagy pedig ellenállást.ők is egyenértékűek, úgy mint mi, vagy bárki más. És főleg – hogy akarhatjuk a gyerketől, hogy tudja mi az a düh és mit kezdjen vel, ha mi sem tudjuk?

Már szinte nincs olyan pillanat, amikor nem szitkozódunk minden probléma miatt, úgy érezzük ellepnek bennünket a gondok. Nem tudjuk élvezni az életet, de elvárjuk gyermekeinktől, hogy ők tudják. Hisz nincs semmi dolguk, csak játszanak. Mit adnánk mi azért, ha csak játszanunk kellene egész nap. De ha gyermekeinkkel kellsaját gyermekeinkkel gyakran kifogásokat keresünk. A sok munka, probléma, gond, az érdektelenség, unalom.ha megtörténik, hogy egy kicsit játszunk velük, akkor pedig szülői kötelességből. Kipipálva!
Amikor kcsik a gyerkek, az anya, vagy az apa anyaságin van és természetes, hogy játszik vele. Hadja magát, hogy a gyerke elvigye a saját világába. Miért nem maradunk velük ott tovább is? Félünk, hogy nem fogunk tudni visszatérni a társadalomba?  De hogyan él a társadalom? Szabályokat állít fel, fontosnak állít be hanyagolható dolgokat, tisztességtelen magatartással, ártatlan hazugságokkal, tagadva saját identitását. Erre cseréljük fel örömmel a gyermekek őszinte játékát. Valamiből élni kell, ez igaz.

Pont a szülőség ad csodálatos lehetőséget arra, hogy meglássuk mi a fontos az életben.

Járjunk céljaink nyomában, építsük a kerierünket, de nefeledjük el, mire tanítottak gyermekeink. A letöbb örömet az egyszerű mindenapi dolgok, kis apróságok okozhatják.
Elég, ha mosolyt varázsolnak az arcokra. Azok a dolgok, pillanatok, melyek nekünk is örömet okoztak gyermekkorunkban, amik számunkra is a csodát jelentették és mára megszürkülte. Már nem tartjuk fontosnak ezeket. Nem annak kell örülnünk, aminek gyermekeink, de fontos, hogy emlékezzünk arra, amik nekünk örömet okoztak.

Hagyjuk magunknak naponta pár pillanatig élvezni az élete.t

A világ számunkra sokkal szebbnek fog látszani. Örüljünk a pillanatnak mint gyermekeink. A gyermek, ami még a lelkünkben van meghálálja. Azzal, hogy megmutatja azokat a dolgokat, aminek érdemes örülni. Valóban élni. Nem csak a mindennapi rutint túlélni.

Katarína Majerová (mama na plný úväzok)