Forrás: Mini Manó – Szülői értekezlet – 2010.október, Kálmán Marianna – klinikai gyermek-szakpszichológus

A kétéves Bálint az etetőszékben ülve a felnőttekkel étkezik. Kiskanál, kisvilla, kistányér, magasított szék, s mint nagyok: önállóan kanalazza a levest, villával eszi a második fogást, pohárból iszik. „Kérek még. Köszönöm szépen!” – mondja, amikor ez szükséges. A tányér fölé hajol, ha megmutatjuk neki, hogy mi is így eszünk.

Persze nem minden kétéves, sőt nem minden ötéves van ezen a szinten. Még is, amint a fenti példa mutatja, kétéves korra megtaníthatóak a gyerekek az önálló étkezésre, a kérésre és arra is, hogy megköszönjék, ha valamit kapnak. Vannak gyerekek, akiknél a szociális érés lassúbb ütemű, ezért náluk fokozottan szükséges arra figyelnünk, hogy az iskolakezdésre behozzák a lemaradásaikat. A nagycsoportos korban már minden gyermeknek önállóan, tisztán kellene étkeznie kanállal, villával, sőt a kis gyermekkéssel a kés-villa használatot is elkezdhetjük gyakorolni velük. Nagyon örülnek, ha maguk kenhetik meg a kenyeret. Ekkorra már önállóan öltöznek, ki tudják választani az évszaknak megfelelő ruhát, és cipőjüket is felveszik, ha hagyják, és nem akarják a szülők mindenáron öltöztetni őket. Ebben a korcsoportban el lehet kezdeni tanítani a cipőfűzés, cipőkötés tudományát, „Mire jön a Télapó, már biztosan sikerül megtanulnod a cipőkötést!” – szoktam mondani a nagycsoportosoknak. Ez pozitív mondat mindenkinek szárnyakat ad, addig próbálgatják, míg egyszer csak sikerül.

Ugyanígy tanácsos megbeszélni a gyerekekkel, mikorra tervezik, hogy lemondanak az ujjszopásról, a nagy ágyban alvásról, egyéb kisbabás szokásokról. „Mire 6 éves leszek!” – Az ilyen határidők a gyereknél általában működnek. Nem lehet egy régi szokást egyik napról a másikra elhagyni. Fel kell rá készülni, gondolatban el kell határozni, ki kell alakítani hozzá a körülményeket. Nagyon fontos a szülők segítsége, biztatása. Amikor megszületett az elhatározás: lemond a cumiról, a kiságyról, az ujjszopásról... biztassuk és segítsünk neki. Pl. Az ujjszopós gyereknek felajánlhatunk egy cérnakesztyűt a nehezebb időszakokra (tv-zés, elalvás). A saját ágyban alváshoz lámpa, párna, plüssállat, falvédő). Bevezethetünk egy jutalmazási rendszert a siker érdekében: Amikor végigalussza az éjszakát a saját ágyában, reggel egy szép matricát ragaszthat a falinaptárba. Ha kigyűlik a tíz, elmegyünk moziba.

Vannak viselkedési szabályok is, amelyeket leginkább az otthoni minta alapján sajátítanak el a gyerekek. A köszönés, amikor reggelente találkozik a pajtásaival, talán könnyebben megy, de meg kell tanulni azt is, hogyan köszönünk a felnőtteknek, hogyan kérünk a gyerekektől, és hogyan a felnőttektől. Könnyen megjegyzik ezt már egészen pici korban. A kétéveseknél könnyebben megy, mert ebben az életkorban még mindent utánoznak, ami tetszik nekik. Ezért mondja Bálint, hogy „evés közben nem beszélünk”, vagy „Édesapám, Te drága jó ember, olvassál nekem egy mesét!” A kicsi korban kialakított szokások rögzülnek, így ha megtanulták, hogy kérek szépen, köszönöm, tessék szíves lenni, csókolom, nem felejtik el. Három-négy évesen néha dacosak, nem akarják mondani, de tudják, hogy ezt ilyenkor illik. Gyakori az ötéveseknél, hogy nem köszönnek a felnőtteknek, mert szégyenlősek, félénkek, vagy, mert nem tudják, mit is kell mondani. Nem teszünk azzal jót ilyen helyzetben, ha megszégyenítjük őket. Jobb, ha elütjük a kellemetlen szituációt: legközelebb majd biztos kétszer köszönsz, vagy egy kicsit megbarátkozunk még, aztán köszönünk. Ha rendszeresen előfordul ez a probléma, beszéljük meg még találkozás előtt, hogyan illik megérkezni, s döntse el, kinek köszön előbb: óvó néninek vagy a gyerekeknek, nagyinak vagy nagyapának. Döntéshelyzetbe hozva a gyereket nincs olyan lehetőség, hogy nem köszönünk, mégis ő választhatja meg a sorrendet.

Nagyon fontos beszélgetni a kérésről is. Hogyan kéred vissza a szomszéd bácsitól a labdát, ami átrepült a kerítésen? Mit teszel akkor, ha elveszi egy másik gyerek a játékodat? A gyerekek szociális intelligenciájára utal a válasz. Sajnos elég gyakori manapság a „nem tudom”, „szólok anyának”, „megverem”, „behúzok egyet” típusú megoldás. A konfliktushelyzetek lejátszásával (babázás, báb) több lehetőséget is megtaníthatunk a gyerekeknek: mondd neki, hogy kérem szépen, szeretném visszakapni, játszunk együtt...

Sokat segít, ha időnként felidézzük az alapvető illemszabályokat: evés közben nem beszélünk; nem bántjuk a kicsiket és a lányokat; nem szabad csúnyát mondani; ha megérkezünk valahová, köszönünk; nem kiabálunk közbe, ha mások beszélgetnek. Amikor az adott szituációban mégsem sikerül betartani a szabályokat, csak kedvesen, mosolyogva emlékeztessük: „Tudod, megvárjuk, amíg a másik befejezi a mondandóját!” Egy idő után már elég annyit mondani: tudod.

Mókás, de talán sikerként könyvelhető el, amikor a gyerekek figyelmeztetnek a szabályokra: „Apa, ez nagyon csúnya volt! Hogy mondod máshogy? A gyerekek a szülők karikatúrái, vagyis a mintát, amit látnak, felnagyítva, adott esetben sokkal bántóbban követik, ezért igen nagy a szülők felelőssége