Ranschburg Jenő: Szülők lettünk, ovisvilag.blog.hu – alapján

Munkám során gyakran találkozom gátlásos, szorongó, visszahúzódó, félénk kisgyerekekkel, akik közül többen lassanként feloldódnak, és nagy változásokon mennek keresztül. Mindez akkor következik be, amikor már beilleszkedtek az óvodai életbe és kezdik elfogadni azt és kezdik jól érezni magukat az oviban. Akadnak azonban olyan gyermekek is, akik csendesebbek, félszegebbek, passzívabbak. Általában ők azok, akikről kiderül később, hogy jobban szeretnek egyedül vagy kis csoportban játszani. Nem unatkoznak, figyelnek és szeretnek néha egyedül maradni, elmélyülten foglalkozni valamivel pl.: legózni, rajzolgatni, asztali játékokkal játszani. Halkszavúságuk nem érdektelenség, inkább egyéni személyiségükre jellemző vonás.                          

            Emellett mindig akadnak olyan gyermekek is, akik szinte elszigetelődnek, elzárkóznak társaiktól, magányosan szeretnek játszani, visszahúzódók, passzívak, társaik között nem találják meg helyüket igazán. Így van ez a felnőttek világában is!

Óvodáskorban már igen jellemző típusú, karakterű gyerekekkel találkozhatunk. Fejlődő személyiségük sajátos, egyéni vonásaik megjelennek, már-már jól felismerhetőkké válnak. Vannak köztük bátrak vagy óvatosak, irányítók vagy tartózkodóak, élénkek vagy lassúak, lobbanékonyak vagy megfontoltak és jellemük, vérmérsékletük szerint még sokfélék. Mindannyian mások és egyediek. Már felismerhetjük vonásaik alapján, hogyan viszonyulnak környezetükhöz, a külvilághoz, önmagukhoz, társaikhoz. 

            Hogyan képesek megkeresni helyüket abban a kis csapatban, ahová csöppentek?

            Milyen teljesítményre képesek? 

            Mennyire hat rájuk a szüleiktől való elválás? 

Megfigyelhetjük milyen a társakkal való kapcsolatfelvételük. Hogyan reagálnak, ha hívják vagy mások is csatlakoznak hozzájuk? Ők adnak ötleteket, irányítják a többieket, vagy belemennek-e, ha más irányít, elfogadják-e a másét vagy sem. Ezekre  választ hónapokig tartó megfigyelések után kaphatunk. Az óvónők tudják, hogy mit figyeljenek meg.

            A családi környezet, a szülők hiánya és a tőlük való függés mértéke nagyban befolyásolja ezeket a válaszokat. A függés –depedencia- témakörével nagyon régóta foglalkoznak már szakemberek, pszichológusok. A szülőktől, főleg az édesanyától való leválás természetes folyamata nem mindig problémamentes. Az egészséges gyermek-szülő kapcsolatban ez folyamatosan történik és előfordul, hogy érzelmi veszteséget él át mindkettő pl.: óvodai beszoktatásnál.

            Ahol erős, túlzott függés van a szülő-gyermek között, ott az elszakadás nem, vagy csak részben történik meg. Ebben az esetben nehéz az önállósodás kialakulása. Amikor az anyuka csinál meg mindent gyermeke helyett, kiszolgálják őt mindenben, kisbabaként kezelik, lesik minden óhaját, féltik mindentől, akkor a túl erős kötődés miatt alig, vagy nem képes beszokni igazából az óvodába. Napjai azzal telnek, hogy állandóan várakozik arra, hogy „mikor jönnek értem?“. Képtelen megvédeni magát, zavarttá válik, nem tud senkibe kapaszkodni, nem tud barátságokat kötni, bizalmatlan a társaival és az óvónővel szemben. A feladatok  kifognak rajta, mert zavarja koncentrálását a szorongás. Így kudarcok sorozata érheti és nem érzi jól magát. Ilyen esetben meg kell próbálnunk - közösen a szülőkkel- megtalálni a módját annak, hogyan tudjuk enyhíteni a szorongását és elősegíteni a gyermek feloldódását.

            Nagyon nehéz helyzetbe kerül a szülő és a gyermek ilyenkor. Komoly feladat hárul ránk óvónőkre is. A szeretetteljes, kölcsönös bizalom azonban sokszor segít. A kitartó türelem, az odafigyelés, az őszinte, feltételnélküli szeretet eredményt hoz. A gátlásokkal teli, szorongó kisgyermekek fokozatosan  képesek lesznek elfogadni az általunk teremtett nyugodt légkört, a varázslatokkal teli meséket, a közös játékot társaikkal.

            Mindenképpen együtt kell megbirkóznunk ezzel a feladattal és az eredmény megéri!