Forrás: Mini Manó – Szülői értekezlet – 2011. március, Kálmán Marianna – klinikai gyermek-szakpszichológus

Az iskolakezdéshez szükséges érettség több tényezője közül fontos szerepe van a feladattudat és szabálykövetés kialakulásának. Lehet egy gyermek nagyon tájékozott, esetleg már a betűket is ismeri, ha az iskolai szabályrendszert nem képes betartani, könnyen beilleszkedési problémák alakulhatnak ki.

A biztonságot, kiegyensúlyozottságot biztosító határok, a külsőszabályok segítik, hogy a gyerekek figyelem- és ingerszükségletei egészséges egyensúlyban legyenek. Ilyen körülmények között van lehetőség az optimális tanulásra, a belső szabályozók kialakulására.

Egyrészt egy érési folyamat eredménye az, hogy a dacos, határokat próbálgató ovisból a külső szabályokat belsővé tevő, alkalmazkodó, a felnőttek kéréseit elfogadó iskolás lesz. Másrészt a szülők által megszabott keretek – gondoskodás, tanítás és szabályok – segítenek a gyerekeknek kialakítani a belső szabályozórendszert, az önfegyelmet. Manapság gyakrabban találkozunk olyan gyerekekkel, akik szülei bizonytalanok abban, hogy mennyire szabhatnak határt. Nincs már a szülők számára egységesen elfogadott normarendszer arról, hogy miben állítsanak határozottan korlátokat. Sőt többnyire azt hallják, hogy fogadjuk el a gyermekeket minden tiszteletlenségükkel, és bátorítsuk őket. Pedig azok a gyerekek, akik a kezdetektől a félreértelmezett szabadság jegyében akkor szopnak, amikor akarnak, akkor  játszanak  amikor akarnak, és azt csinálnak, amit akarnak, belső viszonyítási pontok nélkül elbizonytalanodva és feszülten, túlmozgásos, felpörgetett formában keresik a káoszban a biztos pontot, a stabilitást. A stabilitás kialakításáért folytatott küzdelemben pedig kevés idő jut a fejlődésre, tanulásra, a másokkal való együttlétre. A másik véglet a túlszabályozás, amikor a szülő semmit nem bíz a gyermekre, minden lépését meghatározza, szűk határok közé szorítja mozgásterét. Az ítélkező, kritizáló, hibákat folyton szóvá tevő felnőttek gyermekeinek alacsony lesz az önértékelése, gátoltak, bizonytalanok, túlalkalmazkodók és passzívak lesznek.

A szeretetteljes és következetes határok között a gyerekek megtanulják felállítani a korlátokat önmaguk számára, kialakul az egészséges önértékelésük. Ez a belső biztonságot adó rendszer teszi lehetővé a hatékony életvitelt. Kezdetben a kisbaba és kisgyermek esetében a jó szülő következetesen biztosítja a biztonságot adó érzelmi és fizikai szükségleteket. A nagyobbakat már megtanítja a különböző feladatok végrehajtására, az információk gyűjtésére, lehetőségek felmérésére, célok meghatározására, a feladatok tervezésére, elkezdésére, végkivitelére és befejezésére. Fontos megmutatni nekik azt is, hogyan kell bánni anyagokkal, érzésekkel, az idővel, s hogyan kell felelősséget vállalni. A szülő tanítja meg a gyermek arra is, hogyan kell a nagy feladatot kis részekre bontani, és arra, hogyan lesz a részekből egész. A problémamegoldást, a kapcsolatok szabályozását, a helyes és helytelen megkülönböztetését is folyamatosan mutatjuk nekik. Így lesz gyermekünkből idővel önmagáért és másokért felelősséget vállaló, saját szükségleteit kielégíteni képes, önálló lény.

A szabályok felállítása tehát nem csupán a biztonság érdekében fontos, hanem azért is, hogy a normák mentén megtanulják, hogyan kell valamit jól csinálni. Normál fejlődés esetén 6-7 éves korra már megerősödik a belső szabályrendszer, így a gyerekek kiegyensúlyozottabbá válnak, képesek tartósan egy dologra koncentrálni, törekednek arra, hogy a nekik való feladatot elkezdjék, és ne hagyják abba, míg el nem jutnak a megoldásig. Abban az esetben, ha ezen a téren elmaradnak a fejlődésben, nem mindig elegendő az óvodában marasztalás. Fontos átgondolni, hogy vajon eléggé következetesek-e a szülők a biztonságot jelentő határok kialakításában.