Forrás: Mini Manó – Szülői értekezlet – 2010. december, Kálmán Marianna – klinikai gyermek-szakpszichológus

Szorongó kicsit duci kisfiú érkezik a rendelőbe. Mindaddig, amíg apa a láthatáron van, meg sem szólal, lesütött szemmel üldögél egy helyben. Aztán apa kimegy, s játszani kezdünk. Hamarosan tele van játékokkal a szőnyeg. A kisfiú egyre oldottabb, beszélget, háborút rendez a katonákkal. Az óra végén jelzem, be kell fejeznünk a játékot, pakoljunk el, mielőtt hazaindul. „Otthon sem pakolok. Ilyenkor apa megver.”

Az apa később elmondja: „van egy fa testápoló az előszobában. Most már elég csak elővenni. Ha meglátja a gyerek, azt csinálja, amit mondok.”

Most is gyakori kérdés: helyes-e, ha büntetik, fizikailag bántalmazzák a szülők a gyerekeket. Nem helyes, sőt a bántalmazás büntetendő cselekedet. A gyermekbántalmazás komoly lelki sérülést okoz. Átmenetileg lehet, hogy félelmében engedelmeskedik a gyermek, de biztos, hogy nem azért tesz meg valamit, mert elfogadja, hogy az úgy helyes, hanem azért, mert fél. Amint nem lesz jelen a bántalmazó személy, az adott szabály betartását már nem érzi kötelezőnek, sőt talán dacból meg is szegi azt. Az ellene irányuló agressziót pedig továbbadja a környezetének. A bántalmazott gyermekekből pedig általában bántalmazó szülők lesznek, hiszen nincs más mintájuk arra, hogyan lehet megtanítani a gyerekeket a szabályokra.

A verés mindig dühből, meggondolatlanul, indulatból jön. Tehetetlennek érzi magát ilyenkor a szülő, ezért életbe lép az a minta, amit ő maga gyermekként látott a szüleitől. Mindenképpen gondolják végig, mit lehet a verés helyett még tenni, hogyan lehet rávenni egy gyereket arra, hogy a környezet számára megfelelő módon viselkedjen, ráadásul akkor is, amikor nincs jelen a szülő.

Ez csak akkor várható, ha a külső elvárások belső szabályozókká válnak, beépülnek a gyerekek értékrendjébe, vagyis belátják, hogy ha betartják a szabályokat, az jó, nem csupán a környezetnek, de nekik is. Hogyan lehet erre könnyen megtanítani őket? Úgy, hogy minden alkalommal, amikor szabálykövető módon viselkednek, jutalmazzuk őket, vagyis valami jó, kellemes érzést társítsunk a megfelelő cselekvéshez (mosoly, dicséret, apró jutalom, ajándék). A kellemes érzéseket mindig keressük, így legközelebb a várt jutalom, a jó érzés reményében fogja megtenni azt, ami korábban már ezt eredményezte. Egy idő múlva a jó érzés csupán az adott cselekvéssel is együtt jár, így nem lesz szükség külső jutalomra.

A büntetéssel éppen ennek az ellenkezőjét érjük el. A büntetés kellemetlen, ezért azt szeretnénk elkerülni. A büntetéstől való félelmünkben kerüljük az adott helyzetet, de ez kifejezetten rossz érzés. Amint aztán a büntetés árnyéka eltűnik, kipróbáljuk, hogy milyen jó megszegni a szabályt. Vagyis: nagy valószínűséggel, amikor nincs jelen a büntető személy, és a félelem eltűnik, a tiltott cselekvés vonzóvá válik.

Ha nem is ennyire egyszerű a képlet, de talán érthető, miért fontosabb a támogató, jutalmazó, megerősítő nevelés. A gyerekek pozitív önértékelése, a lelki egyensúly megteremtése érdekében is nagyon fontos, hogy szép szóval, türelemmel, dicsérettel érjünk célt.